Volt egy vezetőm, aki szinte minden értekezleten legalább egyszer elmondta a „Mindenki pótolható…” kezdetű mondatot. Ennek a mondatnak az igazságtartalmát két szinten – objektív és szubjektív – lehet vizsgálni, és mint annyi más jelenség esetében, itt is a szubjektív szintnek van nagyobb jelentősége.

Objektív szinten vizsgálva a „Mindenki pótolható” mondat természetesen igaz. Egy cég elveszítheti a legértékesebb vezetőit és munkatársait, és mégis nagy valószínűséggel talpon tud maradni (igaz, a működés színvonala már egy másik kérdés). A „shownak mennie kell tovább”, énekelte Freddie Mercury, és megannyi híres példát lehetne hozni arra, hogy egy szervezet megy tovább immáron a karizmatikus vezetője, nagy tudású szakértője, vagy mindenki által kedvelt csapatjátékosa nélkül is.

A mondat, ami képes mindent borítani

Szubjektíven nézve azonban nem véletlen, hogy a „Mindenki pótolható…” kezdetű mondat rendszeresen elől szerepel a legmérgezőbb vezetői mondatok listáján. Éppen az igazságtartalma miatt mozgatja meg legmélyebb félelmünket, az értéktelenségtől, vagy tágabban a haláltól, elmúlástól való szorongásunkat.

Erving Goffman, a 20. század egyik legjelentősebb szociológusa fogalmazta meg a homlokzatelméletet, amely szerint minden ember rendelkezik homlokzattal, egy képpel, amit magáról mások felé szeretne közvetíteni. A homlokzatelmélet egyik fontos felismerése volt, hogy az emberek kölcsönösen érdekeltek abban, hogy a másik homlokzatát fenntartsák, vagy legalább elkerüljék azokat a helyzeteket, amikor azt lerombolnák. Ez a „kéz kezet mos” elve: ha az én homlokzatom az, hogy vicces, kedves ember vagyok, a tied pedig az, hogy okos, furfangos, akkor tudunk egymásnak segíteni azzal, hogy megerősítjük a másik homlokzatát. Én visszajelzem neked, hogy elismerem az intelligenciádat, te pedig nekem, hogy elismered a kedvességemet, és rendben is vagyunk. Ha nem tartalak intelligensnek, ezt a legritkább esetben jelzem – ezt hívják homlokzatrombolásnak -, inkább próbálom elkerülni azokat a helyzeteket, amikor ezzel kapcsolatban visszajelzést kellene adnom neked.

A legtöbb ember homlokzatának része, hogy ő számít: fontos a munkája, fontos a csapatban való jelenléte, fontos az erőfeszítés, amit napról napra tesz, fontos a létezése. Amikor a vezető belekezd a „Mindenki pótolható” mondatba, ezt a homlokzatot rombolja le, holott ez a felépítmény alapja, ha felborítják, borul vele minden.

Ki képes használni ezt és miért?

Jó kérdés persze, hogy a vezető, akit Kets de Vries közönyös, nem kötődő vezetőnek nevez, miért használja egyáltalán ezt a mondatot? Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a vezető valóban nem kötődik más emberekhez, ténylegesen nem érinti meg mások sorsa. Erről a vezetői típusról egy későbbi cikkben fogok majd írni. Gyakoribb azonban az, hogy a „Mindenki pótolható” mondat éppen azért hangzik el, hogy cáfolatot nyerhessen. Megfigyelhető, hogy a vezetőnek ez a közlése gyakran valami önkritikus mondattal folytatódik, amiben megjelenik az, hogy a „mindenki” része a vezető maga is. Az is megfigyelhető ugyanakkor, hogy ha a „mindenki pótolható, a vezető is” mondatot nem a vezető mondja, hanem például egy munkatárs, akkor heves, negatív reakciót vált ki a vezetőből. Sokszor ugyanis ez a mondat a vezető önmagába vetett kételyéről szól. Azért nem tud másokkal nagyvonalú lenni, és elismerni, hogy bár objektív értelemben pótolhatók, szubjektív értelemben fontos, hogy jelen vannak, mert a saját maga fontosságában kételkedik.

Mi a következménye ennek a vezetői stílusnak?

Ha nem egy valódi érzelmileg hűvös emberről van szó, akkor a megfogalmazott üzenetnek három rétege van: a felszíni üzenet az, hogy „mindenki pótolható”. Ennek az üzenetnek a vélt tartalma az, hogy „valójában nincs szükségem rátok, könnyűszerrel kicserélhetők vagytok”. Az üzenet egy lehetséges mélyebb tartalma az, hogy „bizonytalan vagyok abban, hogy én fontos vagyok-e”. A realitás az, hogy a legtöbb munkatárs számára az üzenet második rétege érkezik meg: „a vezető nem értékel engem”. Emiatt egy rideg, empátia mentes szervezet alakul ki, hiszen a homlokzatrombolás eszkalációs logikát mutat: „ha nem értékelsz, én se értékellek téged!”, ami aztán további bizonytalanságot szül a vezetőben, és így tovább. A problémamegoldás is függetlenedik majd a munkatársaktól, egyedül hagyják a vezetőt: „ha nem vagyok fontos, akkor bizonyosan az ötleteim, gondolataim, hozzájárulásaim se azok.”

Mi a megoldás?

Ha egyszer előáll, ezt a típusú vezetői dinamikát nagyon nehéz feloldani, hiszen a fentiekben láthattuk, hogy a váltott üzenetek egyre inkább eltávolítják egymástól a csapat tagjait. Az egyik legfontosabb éppen ezért az, hogy a szervezet megakadályozza, hogy egy vezető ilyen üzenetekkel operáljon. Oda kell figyelni a vezetők kiválasztására és fejlesztésére, valamint a tágabb szervezeti üzenetekre. Könnyű belátni, hogy a nem kötődő szervezeti kultúrák tömegével termelik ki a nem kötődő vezetőket: ha a szervezet valamilyen okból fogva az értéktelenség üzenetét küldi a vezetőinek, ők egyszerűen továbbadják ezt az üzenetet. Ha nem a szervezet kultúrája a hibás, akkor a vezető bizonytalanságát a vezető fejlesztésével lehet megoldani. Éppen az ilyen típusú problémák miatt fontos, hogy a vezetők ne csak a vezetés technikáival kapcsolatban kapjanak tréninget (pl. visszajelzés adása, delegálása, konfliktuskezelés stb.), hanem a teljes személyiségük szintjén is kapjanak támogatást (pl. pszichológus, coach, mentor stb.).

A „Mindenki pótolható” nem véletlenül az egyik legrombolóbb mondat, ami elhagyhatja egy vezető száját. Az antitézise az a mondat, amit Mark Vonnegut, Kurt Vonnegut fia írt az apjának: „Azért vagyunk itt, hogy segítsük át egymást ezen az egészen, akármi légyen is.” Egy magával tisztában lévő, a saját értékében hívő valódi vezető egyetlen értelmes üzenete az lehet, hogy „Bár mindenki pótolható, mégis fontos a hozzájárulásod, jelenléted a csapatban.”

Szakértő: Dr. Szabó Zsolt Péter, munka- és szervezetpszichológus, WORRI

#munkaegeszseg #pszichologia #vezeto #kommunikacio #lelkiegeszseg

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét